Hét év után tért vissza Magyarországra az Avenged Sevenfold, és volt is mit bizonyítaniuk. Például azt, hogy nem csupán a múltjukból élő zenekar, és azt is, hogy manapság is tudnak kiváló koncerteket adni. Spoiler: mindkettő sikerült, és még ennél is többet hoztak ki magukból.
Aki a keményebb zenéket preferálja a hétköznapjaiban, és nem hallott még az Avenged Sevenfoldról, az valószínűleg az elmúlt húsz évet egy kő alatt töltötte. A kétezres évek közepétől óriási népszerűségnek örvendő együttes ugyanis olyanokhoz is eljuthatott, akik sosem hallgattak igazán metál vagy rockzenéket. Dalaik megszólaltak sportrendezvényeken, filmekben, videójátékokban és úgy általában kikerülhetetlenek voltak nagyjából 2005-től kezdődően.
Pedig zenéjük receptjébe nem volt ennyire magától értetődően kódolva a siker.
A floridai Orange County hardcore színteréről 1999-ben induló zenekar az éppen feltörekvőben lévő metalcore hangzásba csatlakozott be első lemezével 2001-ben. A Sounding the Seventh Trumpet még egy egészen kiforratlan és nyers lemez volt, de már itt is feltűntek az A7X későbbi jellemző zenei fogásai. Drámaiság, modern hangzás, mégis a klasszikusokhoz való vissza-visszanyúlás jellemezte a lemezt. A Waking the Fallen 2003-ban már nagyobb visszhangot váltott ki az undergroundon belül, a korai metalcore hallgatók egyöntetűen ölelték keblükre és mai napig is a zsáner egyik legjobb lemezének tartják. Holott a zenekar maga azóta már jócskán meghaladta nemcsak a metalcore címkét, de annak zenei jellegzetességeit is.
Ebben a váltásban mérföldkövet jelentett 2005-ös lemezük, a City of Evil,
amivel végérvényesen is beléptek a keményzenei mainstreambe. Nem is minden ok nélkül.
A City of Evil egy olyan érett zenekar képét mutatja, amely képes volt túllépni a saját korlátain, és szépen befarolni egy éppen üresen maradt területre. A lemez megjelenése környékén történt ugyanis, hogy a nu metal már jócskán vesztett amúgy sem túl acélos hírnevéből, ám a metalcore még mindig nem érte el a csúcsot. Az olyan nagy zenekarok pedig, mint például a Metallica vagy az Iron Maiden pedig éppen útkeresésben voltak.
A klasszikus metál tehát kereste az útját, az újnak számító zenekarok pedig éppen visszanyúltak a műfaj gyökereihez.
Például a Disturbed a One Thousand Fist lemezén újra előkapta a korábban feledésbe merült gitárszólókat, és megjelent egy egészen új generáció interpretációjában a thrash metal is (neo-thrash). Mit csinált ekkoriban a Sevenfold? Összegyúrta saját kedvenceit és korábbi stílusát, majd készített egy olyan lemezt, amely azóta is meghatározó erővel bír. Nem mellesleg pedig közvetett módon, más zenekarokkal karöltve, indirekt módon megszületett az amerikai heavy metal új hulláma (New Wave of American Heavy Metal; NWOAHM).
De mitől is jelentős a City of Evil? A Sevenfold énekese, M. Shadows (született Matthew Charles Sanders) hangszálproblémáival kés alá feküdt, így nem tudta már hozni azokat a hörgős hangokat, melyeket korábban produkált. Néhány csalódott rajongó számára ezért kiábrándító is lehet a CoE, mert itt végig maximum karcos, érces, de leginkább tiszta hangon szólal meg az énekes. Shadows orgánuma viszont kifejezetten egyedi, a műfaj számos klasszikusát magában rejti: ha akarja, James Hetfield- vagy éppen Axl Rose-közeli hangon szólal meg, mégis van egy jócskán különleges íze. Ugyanakkor az alternatív metál és (fura módon) a country/pop fogásai is ott lakoznak a torkában.
Mellette pedig ott volt még két hangszeres fenomén:
Synyster Gates (született Brian Elwin Haner) szólógitáron és The Rev (született James Owen Sullivan) a dobok mögött. A két előadó lényegében a korábbi évtizedeket jellemző hangszeres virtuozitás mítoszát hozta vissza a mainstream köztudatába. Míg az akkoriban modernnek számító metál mozgalmak inkább leépítették az egyéni teljesítmények kultuszát, addig az A7X nem ódzkodott megidézni a zenei hőseiket (csak a tisztesség kedvéért: a Sevenfoldot megelőzően is voltak bőven virtuóz hangszeresek, de a mainstreambe kevesen kerültek be).
Persze önmagában a kimagasló hangszeres teljesítmény sem érne sokat, szerencsére azonban ezt a teljesítményt jól megírt dalokban tudták kamatoztatni, és
egy csapásra a slágerlisták élén találták magukat
olyan dalokkal, mint a Beast and the Harlot, a Hunter S. Thompson-ihlette Bat Country vagy a már-már túlzottan Guns-balladára hajazó Seize the Day. Ám a következő években sem tartottak a zenei kockázatvállalástól. Az utolsó, The Rev életében készült lemez (Avenged Sevenfold, „A fehér lemez”) még a CoE vonalát vitte tovább, de már több, szerteágazóbb zenei hatást is vállalva (pl. Danny Elfman), valamint a dobos maga is több énekszólamot vállalt. Sullivan 2009-ben bekövetkezett halála nemcsak a rajongókat, de a zenekartagokat is sokként érte, és hosszú ideig nem találták meg a megfelelő hangszerest a pozícióra. Pedig még Mike Portnoy, a Dream Theater dobosa, The Rev nagy példaképe és dalszerzői inspirációja is a cájg mögé ült számos koncerten, és ő ütötte fel a 2010-es Nightmare lemezt is (érdemes figyelni a játékuk közti hasonlóságokra). A 2013-as Hail to the King hiába termelt ki pár koncertfavoritot,
lemezként egészen középszerű és több dalában is koppintásszagú volt –
mégis sokan szerették, az új rajongók bevonzásában valahogy sikeresnek bizonyult.
A 2016-os The Stage már konkrétan egy mainstream ellenes prog metal lemez lett, amelyen emlékezetes momentum kevés akad, de a koncertrepertoárba még így is befér róla 1-2 dal. És elérkeztünk a 2023-as Life Is But a Dreamhez, amely még az előző lemezhez képest is furcsa, avantgarde metal benyomását kelti. A halál témáját feldolgozó konceptlemez dalai lehet, hogy önmagukban nem mindig működnek, de ha egymás viszonylatában követjük végig és vizsgáljuk őket, jól látszik, hogy a sok mindent megélt A7X a kortárs metal egyik legkülönlegesebb lemezét tette le az asztalra. Nem könnyű, de tartalmas hallgatnivaló, amelynek nem elsőre ható dalai kérdéses módon kerültek rá a setlistre.
De aggodalomra semmi ok: a Sevenfold még mindig tudja mit csinál,
és a lemezbemutatónak szánt turné során a lemezről előkapott dalok szépen belesimultak az amúgy kiegyensúlyozottnak szánt dalcsokorba. A 2018-as Volt Fesztivál után 2025-ben immár a Budapest Parkban lépett fel a zenekar, de akár nagyobb helyre is kerülhetett volna a fellépés. A helyszínválasztás azonban önmagában is lehet üzenetértékű, ugyanis a Sevenfold kicsit sem leplezett módon az európai fesztiválkörútjának egyik állomását látta csupán a parkos fellépésben. A zenekar részéről logikus lépés, ám sok rajongó számára kiábrándító lehetett ez a felismerés. A setlist hossza és változatossága is lehet így vita tárgya, de arra mégsem lehet igazán panasz, ahogy végül megoldották az estét.
A koncertet előzenekarként a már itthon sem ismeretlen Palaye Royale nyitotta, akik még azok arcára is képesek voltak ráfagyasztani a gúnyos mosolyt, akik rosszmájúan érkeztek a koncertre. Már, ha voltak ilyenek, persze. A kortárs mainstream rádió-rock és hip-hop minden taszító külsőségét magán hordozó és ezeket ötvöző zenekar ugyanis pusztán a zenei élményt tekintve olyat tett, amire kevesen képesek. Zenéjük ugyanúgy merít az örök klasszikusokból (Stones), mint a pár évtizeddel korábbi menőségekből (My Chemical Romance, Fall Out Boy),
az összkép pedig egy igazán önfeledt rockshow-ba fulladt, a szó legnemesebb értelmében.
A srácok nemcsak és nem elsősorban zenélni tudtak a színpadon, de a közönség felajzásának képességét is úgy rázzák ki a kisujjukból, mint a legnagyobbak. Láthatóan ők is inkább fesztiválközönségre rendezkedtek be (hiszen nemsokára a Szigeten is megmutatkoznak), így hoztak magukkal strandlabdákat, vízipisztolyt, és a frontember még egy csónakon evezve a közönségbe is belevetette magát. Nem egyedülálló húzások ezek, a Palaye Royale mégis olyan energiákat volt képes megmozgatni, ami csak a nagyokra jellemző. A fiatal rockgenerációt siratóknak receptre írnám fel őket: tessék, ők azok, akik életben tartják a műfajt!
A Drive című Nicolas Winding Refn-filmből ismert Kavinsky-intró után pedig érkezett a régóta várt A7X. A kezdődal több mint furcsa esetükben: a Game Over hiába a legutóbbi lemez nyitódala is egyben, koncertnyitóként nem az igazi. Nincs meg benne az a lendület és energia vagy ismerősség, ami kell egy ilyen estéhez. Ugyanakkor: ahogy az utóbbi években szeret kockázatot vállalni a Sevenfold, úgy máris érthető ez a nyitás. M. Shadows bűnözőkre jellemző símaszkban, egy székben ülve kezdett énekelni, de természetesen lekerült a felesleges textil.
És ha már kockázatvállalás: egyszerre tudták le a legfrissebb és a legrégebbi fanokat,
ugyanis ezután a kihagyhatatlan Chapter Four következett. A koncert hangulatvilága pedig innentől leginkább az ingadozó szóval írható le legjobban. Az Avenged Sevenfold igyekezett hasonló dalszámmal válogatni a lemezeikről, így tényleg csak a legrégebbi korszak és a City of Evil rajongói lehettek csalódottak. Nem volt sem Beast and the Harlot, sem Shepherd of Fire, sem Scream, sem Seize the Day. Helyettük viszont a jelenlegi dalösszeállításban tényleg jól működik a klippel megtámogatott, apokaliptikusan induló Nobody és a setlist végén érkező, space rockos hangulatú, elszállós Cosmic. Az „új” dobostól pedig egy pusztító dobszóló is érkezett. De a Buried Alive és a katartikus So Far Away sem véletlenül kiirthatatlan része a dallistának.
A zenészek persze igyekeztek leplezni fásultságukat, így ismét kiderült, hogy valószínűleg Budapest a legjobb koncerthelyszín, és itt kapják a zenészek a legtöbb energiát. Nos, ez esetben akkor igazán jöhetnének többet. Ahogy magam mellett körbetekintve láttam, senkinek nem lenne ellenére. Synyster Gates és Zacky Vengeance pedig továbbra is kihasználja, hogy ellentétes kézzel pengetik a hathúrost. Amíg Shadows a közönséget piszkálta, ők ketten, régi szokásukhoz híven egymás vállának és hátának dőlve pengettek.
Olyan klasszikus látványelem ez, melyet kevesen tudnak ilyen szépen kiaknázni,
pláne úgy, hogy mindketten hangszerük mesterei is egyben. Sajnos azonban a fáradtság már látszott rajtuk, ami nem ördögtől való, mégis furcsán kellemetlen érzetet kelthet a koncertlátogatóban. Feldobta azonban az összképet, hogy megemlékeztek The Rev mellett a nyolcvanadik koncertjét nálunk ünneplő rajongóról, Larry-ről is.
Mint fesztiválkoncert, a látványvilág nagyon nem is volt túltolva. A ledfalakon néha megjelent egy-egy filterezett (esetleg AI bevonásával készült?) háttér, de sem jelmezek, díszlet vagy pirotechnika nem vitte el a figyelmet a zenekar játékáról. Remélhetőleg legközelebb az Avenged Sevenfold már nagyobb koncerthelyszínre érkezhet, ugyanis a teltházassá vált fellépés is bizonyítja, hogy
bárhol járjanak az életművükben, van rájuk igény.
A jól megválogatott dallista is működik, viszont régebbi dalokkal, best of műsorral is sokakat érdekelhet a jelenlétük. De a Palaye Royale energikus rock ’n’ rollja is jöhet bármikor.
Avenged Sevenfold-koncert, Budapest Park, 2025. június 19.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation)
